Ahogy látja az ember önmagát,
vesztve mindenét; örömét, fényét,
nézi elrettentő tükörképét,
s megdöbben egyre vénülő magán.
A tükörképe utánzat, silány,
olyan, mint egy jól eltorzított gúnykép,
csúfos boszorkány, vagy annál is görbébb,
hihetetlen,volt egyszer szép virág.
Szörnnyé teszi az embert az idő,
lepusztítja róla a jót, a szépet,
kemény kézzel dolgozik az enyészet,
morbid dolog ez, elkeserítő.
Miközben mindig mosolyogni kell,
perceink fogynak, ütemre rohannak,
s örülni kell a folyton új napoknak,
majd megadón, szó nélkül tűnni el...
