ingyen osztogatom költő-kincsemet:
itt van, vigye a szívemet!
hiába tékozlom Isten szent sugarát,
bamba sötétség marad a nyomában,
senkinek sem kell magyar vers
nincs már Léda, se Adél, se dél,
a rágóguminak is nagyobb értéke van,
mint Parnasszus legszebb gyöngyének,
Bacchus és Pán újjászülettek
az újvilág gyöngyöző vizében,
festett szájú, olcsó Vénuszok kelletik
magukat rigófüttyre, bronz-pucér táncokra,
én csak öntöm szívem
és síratom a költők alkonyát,
szavaimban fölszáradnak a könnyek:
a csalódás méhében kell újra megfogamzanom.
bőrömbe égetem hitem rügyező ágait,
hiszek egy új vérszerződésben,
hiszek a kétszer kettőben, s ha több is,
elszámolják valahol, engem is megbecsülnek,
költő leszek újra,
és nem kell kincseimet ingyen osztogatnom
és kallódnom ott, ahol a potyautasok
whiskyvel szunnyadoznak.
