Úgy kellene, mint őszi lomb a szélben,
hullani, hullni napfényben pörögve,
bíborban és aranyban tündökölve,
mielőtt eltűnünk a sárban mindörökre...,
de csak mint fáradt, szürke köd lapályon,
úgy borongunk az átokverte tájon,
és mindig akad vérző seb, mi fájjon,
s nincs már idő új dalra, új örömre.
