Az Alvernán nyílnak a szilvafák,
egy pille kéken ringatja magát,
zümmög a sok fehérfátylas kökény,
mint útszélre ült mennybéli család.
Bizony, most imádkozni kellene,
vagy szép szavakat súgni legalább;
helyette csak bontom, csomózgatom
kis kedvesem virágszagú haját.
Ó, szép ez így! Oly könnyűek vagyunk,
hogy egyszer csak, ki tudja, merre szállunk!
Elröpít egy felbillenő levél;
könnyen megyünk - mért sírnátok utánunk?
Tán csillagok leszünk a klastrom tornyán,
tán pillangók vagy galambok, lehet;
s mi hozzuk nektek szürke telek múltán
a legelső ibolyás fényeket.
