Mindenütt embereket látok,
mintha összebeszéltek volna.
Napos napraforgóvirágok
mendegélnek ily csöndes sorba.
Az egész határ fényben ázik,
a zaj a fészkében szendereg,
egy-egy tücsök és méh lármázik,
mintha nem lennének emberek.
Annyit tapasztalt már e vidék,
hozzá illik a hallgatása;
a némaságtól féltem, kiég,
és eltorzulhat a képmása.
Mégis, amikor komor korok
sodrása hánytorgatja bajba,
s a kétségbeesés harangoz-
halljuk, hogy megered a hangja.
