Ó, hogy vágytam az elérhetetlent
vagy azt a „semmikis” elérhetőt,
csillagszikrákat az égjelekben
és szavakon túli virágmezőt.
Megtanultam, hogy messzi a távol,
hogy a látható az még nem közel,
s csak annyit kapok a nagyvilágból,
amit egy karnyújtással érek el.
Bár sovány a van - mit szült az élet -,
s fájnak még Ők is, kik elmaradtak,
de büszkén állom a sziklalétet,
ahogy a fák is. Mert állva halnak…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése