átfolynak rajtam az évszázadok –
egyik sem indít útnak
és nem hoz vissza –
mindig csak ugyanott
mosnak az évszakok
esetleg odavész egy-két szárnytollam,
összébb szorítom a csőröm,
benne a régi kavics,
nyelv alatti malom őröl
s a téli-nyári papirosra
fagyott verébujjam írja egyre,
írja a megmaradást.
