I. Akkor és most
Minden idő, melyet elvesztegettem,
másnak érik, remízben vár sorára.
Minden idő, mit józanon megértem,
váratlan örökség – mégis van ára.
Bőrömben, mint kölcsönkapott cipőben
ődöngök – egy vásárban elvesztett gyerek.
A nyelvhez vagyok kikötve, mint csirke
spárgán a csaphoz, – néztem, hogy remeg!
Nem a hullámzó hús bánt most, a fodrok,
nem a rángó emlékezet aritmiája,
nem a röppenni kész mosoly, nem. Forgok
a megbocsátás útvesztőiben.
Ki csipog, bőg anyja után hiába?
Isten a dadám, éppen megveszteget.
II. Boldog árnyak
Hallom már, a tóból zene szivárog.
A tél kitol magából: születek.
A szüremlő, táguló fényre váltok.
Anyám vagy te? Te vagy a gyermekem?
Legyél mindaz, ami már nincs velünk.
Egy izzószürke, wolframszálas villany-
körtét s szétfutó higanygömböt hol lelünk?
Az ember kővé, kő a légbe illan.
Kiss Árpád apró doktor bácsink bármikor
tudott csokornyakkendőt kötni s nézd a bő
táskáját: csupa hűs csat, vastag marhabőr.
Cipőmön spicc és patkó… Sokféle idő
látogat engem s mint vadóc lovat, betör.
A tejfog múlt kihull. A jelen újranő.
III. Kolozsvár, 1958
Olyan a gyermek, mint a kecskebak.
Szopik, hempereg, anyjához bújik.
Mások sorsára, halálára vak:
rabszállítón fénylenek új gumik.
Mint most szívem a hűvös júniussal,
úgy teltem be házunkkal és a térrel,
a mésznek, hasábfának, csirkehúsnak,
vasnak szagával s nem tudtam mit érlel
a kor: százezrek buknak semmibe.
Én a csillár nyúlt árnyaitól féltem –
míg apámba sült új-világ-hite.
Két idő dülöngél: gyilkos és isteni.
A gyerekszobában ki sír? S ki vétlen?
Félelemben nem tud felejteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése