Somos-tető. Te nyájas arcú,
Marosra lejtő széles dombú erdőm,
hol Isten-váró gyöngyvirág csodája rejlik;
emlékeddel ébredtem ma,
s dobban bennem.
Kék egedbe kapaszkodó tisztásodra szállok,
cserefáid suhogásában fürödve,
s a vidáman kísérő kis galambcsapat
már messze jár a levegőben,
neszek s szerelem hulláma ver –
s te visszahívsz oda,
ahonnan gond s baj elűzött
és árnyak, csöndek rémülete vár,
hajdani édes, biztos menedéked
helyén lélek halála.
Nem ismerheted azt a földet,
ahol naponta mélybe hullok,
és félelmem bélelem titkos szavakkal;
nagyanyám kertre néző ablaka fölött
már fény motozza köd köntösöd szegélyét,
és nem az én örömöm alszik öledben.
Mert zord a kivetettség,
és amit benned is kerestem,
az összhang csábítása
korai halálfélelemmé változik
s a szerelem csak oltalom a bánat ellen;
ide vettettem,
némán járok hát a pirkadatban,
kenyérhéj keserédesül a számban.
Térj vissza, Somos-tető;
öcsém, az otthonmaradt rázogat,
ha árkod szűk egére nézek
az emlékek őszi kikericses lila rétjén,
ő már rég nem sejtheti, színlelt rettenésemből se tudja,
micsoda szél kavarja virágporod az Ebhát macskakövén.
