"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam."*
Csak a hiányt tudom versembe ölelni,
magamba rejteni becéző szavakkal,
szívem szegletébe örökre bezárni,
- betöltetlen űrt - ringatni dalomban.
Fény elől bujdosok fagyos-hófehéren,
átlényegülve a rideg, zord Időben
kínná kövesedett, jeges fájdalommá.
Végeláthatatlan lélek-útvesztőkben,
magzatként hordalak versemben, időtlen`,
fájdalomköveken sírlak verssorokká.
*idézett sorok: Babits Mihály - A lírikus epilógja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése