emlékszel?
a parókia hűvös magányában
ültünk és nagy dolgokról beszéltünk
meg Istenről és a sorsról
és már látszott arcodon
a meggyötört évek súlya
mégis ott bujkált szemedben
erős és legyőzhetetlen hited
ami mindig és mindenhol
a legemberibbé tett
ugye emlékszel?
"hát miért nem hiszed el
hogy te egyedül is különleges vagy
és nem kell falak mögé rejteni
azt aki életben tart
mert ebben a világban
az alázat már rég
görbe utakon halad
hát engedd végre
hogy olyannak lássanak
mint mikor ott térdelsz
a sorok között
könnyebbséget remélve
és lehet mássá tett
az az elérhetetlen
és talán láttad a csodát is
ami túl van minden ébredésen
és tudom hogy nem fonódik
rád egyetlen egyszer sem
az a mozdulat amiről azt reméled
végre megvált másik magadtól
...de ne félj én mindig veled leszek..."
(már hónapok óta búcsúzkodom
és nem könnyebb sem így - sem úgy
azt hiszem várok még valakit…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése