Amikor legjobban csapkod
a menny köve mindenbe, ami fontos,
süllyedsz, nyakadon a kolonc,
jön valaki, játszva eloldoz.
De hozzá nem kötődhetsz.
Mosolyog, mosolyogsz, hasad
a bosszúság, mint agyonhordott,
kinőtt mez, és ott állsz
egyedül.
Csodálkozol, hogy az eső
egyre nagyobb erővel kopog
fejeden, miközben körülötted
derül az ég, hétágra süt a nap,
és sosem voltál abban biztosabb,
hogy minden rendbe jön,
csak most alaktalanná ázott
az összes sejtés, fájdalom, érv,
gondolat. Az éles fényben
nézed,
mindenségedből mi maradt,
hová húzhatnál új határokat,
hol élhetnél, esetleg. Mint
aki nem is retteg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése