Úgy meghatároz, mint a fát a kéreg:
nem alkuszom, hát egymagamban élek.
A veszélyérzet folyton elkerül:
valahogy rosszul értek emberül.
Rövidlátó szemem is arra kaptam,
hogy a világot közelről figyeljem,
mozdulatlan.
Így sajnos minden pofonegyszerű.
Derűre ború, borúra derű.
Túl jószerencsén, balszerencsén, harcon,
lényem csak arra jó, hogy szétszakadjon,
hogy szétszakítson lázat, babonát,
s ne hagyjon mást a vergődő valónak:
saját magát.
Osztódva élek, minden nap az első.
Most lehel lelket belém a teremtő
életimádat, most támaszt világra,
de estére már a halált imádva
ölelem át a termékeny sötétet,
mert annyi árnyalat közt csak e végső kettő
éltet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése