(a szegénység)
Szegényes, lehajtott fejű csoszogás,
csattogó, félrekopott cipősarok,
konokul zuhognak elő belőlem
e kegyetlen, vádló mondatok.
Nem szól itt már ember, csend van,
gyáván nem mond senki panaszt,
konokul megy az aláerőszakolt
vörös flaszteren az alföldi paraszt.
Elfogyott alóla a hazai föld,
s bár néhány éve még fát ültetett
a jövőben bízva, az nem terem diót,
hiába mondják, hogy ünnepeljen,
hiába rendelnek a főtérre parancsra dáridót!
Kopott öreg kabátját összehúzva,
hajadonfőn tolja Illés szekerét,
s két keréken dülöngél csak,
issza az alföldi homok savanyú levét.
Egy kis melegre vágyik, télen
felvágja az utcán hagyott venyigét.
Hihette, neki teremtették a világot,
régen hallgatott neki szóló igét.
Másnak prédikálnak az Úr templomában,
a „pénznek” keresik a kegyét,
nyárra vízkaput tesznek az utcára,
és a proli ott fürdeti gyermekét.
S a szegény munkát nem talál
lehajtott fejjel, szégyenlősen,
a kukában keresi másnapi kenyerét.
Bálásruhabontásért áll sorban,
s néha jut neki mégis ingyen ebéd,
könyvet nem látott régen,
nem érti a szót, az Isten elvette az eszét.
Rágni nem rág, csak nyalja
a kifekélyesedett sebét,
siratja a „dicső” múltat, majszolja
a rossz röghöz kötött sanyarú életét.
Vidám gyerekhordák sincsenek,
a kopott nadrág nem kósza jel,
mint régen volt, de most újra
sokuk között életre kel a folt.
Szegénynek lenni nem szégyen,
szegénynek lenni állapot,
szegény, aki magának
csak keserves vidéki életet lopott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése