Üres a ház, üres a város,
üres utcákon
szellemkerékpáros,
teker lopott, nyikorgó bicajt,
üres toronyházakban
szellemtrombitás,
kiürült szívekről dalol
szomorú dallamot.
Aggódó aggok számolják
az elmúlt tegnapot,
nem sír fel csecsemő,
az utcán nem tapos
hittel telt ifjak csapata,
egyre távolodva,
kín kerül kívül-belül,
elhagyott bennünket a jövő.
Füleinket forró ólommal
tegyétek süketté,
szemeinket izzó vassal vakká,
vágjátok ki, ha találtok még
panaszt szóló nyelveket,
nem hall, nem lát, nem beszél,
szótlanul duzzad a tömeg,
kiknek nincs semmi már,
csak fetrengő fergeteg,
vihar előtti csend,
a horizonton sötét fellegek,
a hőségben olvadó aszfalt,
előregyártott kő hever
az izzó üres utcán,
néma, dagadó szellemek
szedik áldozatul
a semmivé tetteket.
Az utcán szellemkerékpárosok,
a toronyban szellemtrombitás,
ájtatosan nézik, hogy megy el a kép,
megszűnik a hang és az értelem,
csak az életösztön hajt ma még,
feliratos rabruhát húznak reánk,
mindenkire, ki a vonal alatt rekedt,
a kezünkbe lapátot és seprűt nyomnak.
Ez a munka! – mondják,
fejünkre nem tesznek kalapot,
az a dolgod, hogy húzd az igát,
porolj legalább értelmetlenül,
húzd el keletről nyugatra a Napot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése