Pilinszky János: Nagyhét

-részlet-

Az Evangélium a világ legsűrítettebb könyve. Isten és ember drámája azonban sehol se olyan gazdag, mint az utolsó lapokon, az utolsó napok eseményeinek előadásában. Ez a megismételhetetlen tömörség egész valónkat, egész életünket követeli a maga számára, s akkor se jutunk a végére.

Nagyhét – ki idézhetné föl néhány bekezdésben drámádat, mélységedet? Amit tehetek, nem is lehet több, mint olvasóid nehézkes gyakorlata: elidőzöm egy-egy fejezetednél, egy-egy mondatodnál, ami épp megállít, mintha megszólítana.

Mióta a világ világ, küzdünk az idő problémájával, s Szophoklész éppúgy feszegeti kereteit, mint Shakespeare vagy Pirandello, vagy akár a mai modernek. De ritkán gondolunk arra, hogy az öröknek és időbelinek megjelenése az Evangéliumban milyen csodálatosan egyszeri „dramaturgiával” jelentkezik, s mindenekfelett az utolsó vacsora leírásában. Jézus ezekben az órákban nyilvánítja ki legtisztábban isteni és emberi természetét. Innét az időbeli és tartalmi elemek drámaisága, formailag is egyedülálló ereje, megrendítő egymásba hatolása. Ebben a percben isteni tudata egyszerre erősíti és tölti el halálos rettegéssel. Szeretet didergeti és olvasztja el szívét. Botrányosan elhagyatott, aki pillanatról pillanatra érzi múlni és közelíteni „idejét” – gesztusa mégis dicsőségben fürdik és mindörökre befejezett, amikor kezébe veszi s megtöri a kenyeret, s táplálékul nyújtja mindannyiunknak tulajdon megtöretett testét.

„Ez az én testem, mely értetek adatik…”
S hasonlóképp a vacsora végén:
„…ami énrólam szól, az be van fejezve.”

Ugyanúgy, mint majd két nap múlva a keresztfán.

Ettől kezdve hatalmas árnyék hull Jézus isteni természetére. Az Atya is mintha hallgatna, s elfordulna tőle, s a tanítványok is alszanak. „Az éjszakában kutyák és kövek” – írja Rilke erről a virrasztásról.

Az Olajfák hegyén Jézus egyedül van Isten és ember közt a semmi senkiföldjén. S akkor, ezen a vákuumon át, egy angyal száll keresztül feledhetetlen dicsőségű küldetéssel. Tanúja az evangélisták közül is csak egy van, Szent Lukács, s ő is csak egyetlen mondatban említi e „drámai holtpont” egyetlen cselekvő szereplőjét.

Nincs magány azóta, mit ne törhetne át egy angyal irgalma.

Új Ember, 1963. április 7.