Végh Tamás: Mai favágók

„tövit töröm, s a gallya jut”
(J.A.)

A költészet napjára

Mások aratják le mindig a babért,
Akik sehol sem voltak, mikor megfeszültél,
És tiéd lett minden fagyosan bíborló pirkadat,
Madarak röpte az alkonyi égen,
És angyalok tánca Isten elott.

Három napig nem ettél.
Mit tudják ezek, hogy ez mennyit ér,
Hisz kétsaroknyira már autóval járnak,
S a kopogó gond rájuk még nem talál.
Ilyenné lett a te néped most.
Fagyott lelkesedés zihál terített asztalainál.

Vissza hasztalan sietnél.
Körbenézve hinnéd: rossz helyen jársz.
Mégis otthon éreznéd magad e szélhordta
Díszletek között, mert a hold,
A gyártelep őre, megőrizte arcod.

A templom harangja simogatva kondul.
Odafenn az Isten is megjegyzett magának,
Mert olyan voltál, idelenn,
Mint aki nemcsak kenyéren él.
/Bár néha jó lett volna, ha marad elég…/

Attila!
Százhárom év bennünk torlódik.
Azóta minden töredék,
Te vagy csak egész.
Lángoló arcod nem hűti lavór víz,
Nem temet hamuba a feledés.

Nem fedi el reszkető kezedben
A kést, mert az már költemény,
Egyetlen remény, ihletett menedék,
Mert mi még itt vagyunk
E befejezetlen, félkész világban,
Hogy felmutatva méltóságunk
Hihessük-, nem volt hiábavaló
A megváltásunk.

Segíts, hogy merjünk magunk lenni,
Külön is egymást szeretni,
Soha többé nem feledni Istent,
Ha már örök életet
Szánt nekünk odafent.