Érezted már az alkonyi csend földszagát?
A szélvészt a Csendesség partja felől?
A szegycsont tájékán az ámbra magányt?
Mint aki lebeg valami fölött
Bicsakló szárnyakkal,
Megindító körözéssel.
Lent csüggedt kavargás,
A szerkezetek roppanása,
Inkább aláhullás és tervszerűtlen,
Ám szükségszerű leeresztés.
Amikor az ég ajka elfehérül,
És a sirályok szárny összecsukódik.
Amikor imádságos a tenger,
És a hullámok vakbuzgó alázattal
Mossák megfáradt lábaidat.
Figyelsz, de csak pantomimjátékot látsz.
Ülnek, felállnak, járnak.
Arcukon háló. Mozog a szájuk.
Foguk zománcán villog a nevetés.
Ők hát a világ. Körülfolynak.
Szirtként meredsz ki közülük.
Keskeny fallá vékonyodsz,
Átütnek a halk zörrenések.
Kék lámpa pislog a szemedben,
Ereidbe a lét szűken mért
Cseppjei szivárognak.
Már csak a szervek
Megtámasztott organizmusa.
A visszavonulás hadoszlopai.
A sereg élén a megadás
Hófehér zászlajával.
Idegenül lóg rajtad a test,
Mint a tavalyelőtti ruha.
Bőröd zizeg, mint a celofán.
Nincs közötök egymáshoz.
És a zónaváltás?
A tiltott vagy engedélyezett
Határátlépés
A Senki földjén veszteglő öntudattal?
A lebegés legbelső falán
Már semmi nincs.
Talán a minden.
Tömör és súlyos, mint a lét.
Nincs honnan kivonulni.
Liláskék, puffadt fellegek.
Szitál a csend.
Ha pára vagy, le fogsz csapódni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése