a féktelen időt zaboláznám,
míg térden áll a képzelet,
engedjem szabadon szállni,
hogy elnyelje a végtelen.
a prizma-szabdalta fénysugár
visszaveri,
sorba nem rendezi,
rám vár, hogy csokorba fogjam őket,
a sorsomat, enyhíteni.
a múlt pókhálójában lesben áll,
s kivár sóváran pislogó végzetem,
de áldozat a hálójában,
hiába hízeleg,
nem leszek.
lelkem befogad mindent,
de tagadja a hazug imát,
álszent mosoly nem fér el benne,
kiszorítja őket, s úgy áll tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése