Nem kell tavasz, ne kínálj már vele,
megkedveltek a szürke, halk telek.
Nem kell a vér, a vér futó pirosa,
az ifjúság s a nő sem, aki hozza.
Már fáj, ha robban ágakon a rügy,
a fény, mint durcás lány, kezemre üt
és arcul csap az áprilisi szél,
a szó, a kedves, engem nem kímél.
Pedig még drágán venném meg a szád,
ha a szemed szép, ráadásnak adnád,
a mély zenét, a hangod dallamát,
ha a hajad még megsimítni hagynád.
Tavaszvirágot nyitnék friss nyomodban.
Szeretnélek, mint Jézus kiskorodban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése