szentek kezében hervad a virág,
szú perceg a fában, szétmállik a kő,
a lélekből a szó mindent kirág
és a hiányban a semmi nagyra nő.
az útnak vége, még sincs ott a cél,
nem véd szivárványos ernyő, s mint eső
fejedre hull az olvadó acél –
hívnád az Istent, de nincsen térerő.
kiömlő vízként szétfut életed
és a sok cseppben már egyik sem te vagy,
bennük magadat hiába keresed.
nincs többé innen és nincsen odaát,
semmi közepén, almafa alatt,
sírdogál az Úr, s ringatja önmagát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése