A hó alól kibújt a dombtető,
és langyosabbak mindennap az esték.
Maholnap visszatérnek már a fecskék.
Tavaszodik. Hogy múlik az idő!
Elmúlunk majd mi is. De, ugye, érzed:
e megfáradt testben, mely porba hull,
egy kicsi fény ég olthatatlanul,
melyen nem fog a romlás és enyészet:
a végtelen Mindenséggel rokon;
ott leszünk együtt újra, mindörökre,
galaxiák közt semmihez se kötve,
a sötét űrben örökmécs gyanánt
pislákolunk, két kósza, kicsi láng,
s átfénylünk múló évszázadokon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése