Anyám vánkosba rejtette a hópihéket,
és a fehér csendet eltette jövőnek.
Míg Apám a csillagokat szögezte égre ,
kimért helyükről kettőt elcsentem tőle.
Mikor az éjszaka a napot bekormozta,
hogy lássanak, fürödtem angyalszemükben.
Előttem a felhők rögvest függönyt bontottak,
csillagot röptetni mégis megrémültem.
Féltem elvágyódnának, mint kit megsebeztek,
a tenger vihara hiába csendesül,
zátonyra futna minden, ami szépült bennem,
s ha felszakad, tőlem mind visszamenekül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése