Börtönöm vagy, váram, házam, hazám
a lelkem, eszem. A lábam vagy,
mely tovább visz, dolgozó kezem.
Étel a számban, víz, ha szomjazom,
egy simogatás, az örök oltalom.
Szemem, mellyel látok egyre távolabb,
fülem, mely érzékel hangokat.
Nélküled légvételem sincs ma már,
részem vagy, mint élet és halál.
Kergeted bennem a vért nappal,
űzöd, ha álmodom, homlokomon
verejték vagy, kínzó hajnalon.
Lovam vagy, kutyám, fenyőm
fenn a kék hegyen, te vagy a közel,
s épp úgy: te vagy a végtelen!
Belém nőttél, mint mozdulat az ősi,
ahogy madár a fészkén tojásait őrzi.
Hangom, ha kiáltok, bátorságom
ha kiállok: üssetek!
Csendem, ha lelkem béke tölti meg!
Én? Rabod vagyok, szolgád, urad,
királynőd, ha kell!
Leszek mindig, ki lehajol érted,
s a porból magához ölel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése