Kifeszített éj.
Holtan született árnyék
játszik a kezünk között.
Fekete virág nyílik
a máglya fölött.
Parázslik
a szétforgácsolt nyárfaliget.
Példaképünk a Hold lehet.
Csak ne lenne annyi ruha
csillagokra aggatva!
Lobogtatja szemünk előtt
a szél, fújja, fújja.
Viharfelhőt kavar
az ég.
Lombokba szakadt villám
csattan.
Megreped az ablaküveg.
Szétszóródik.
Mint sivatagi homok.
Parányi szemcséiben
Újhold mosolyog.
Perforált lapon
kezdődik a visszajátszás.
Madárkereszten hagy jelet
az égi áldás.
Lépésben újrarajzolódik
a hajnali emberkép.
Felület és mélység.
Felület és mélység.
Egyetlen mozdulatba sűrűsödik
iszap és sár.
Iszap és sár.
Fény és játék.
Utolsó pillanat.
A szobám.
Anyám
gyöngyökké hullt keze –
a piros-fekete
színpadon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése