Ó, bocsásd meg nekem,
hogy most még csak lesem,
sejtve fürkészem rejtett lényedet;
tanulom titkon törvényeidet!
Szomjazom - s tanulom.
És nézd csak!, már tudom:
hogy mikor megérintlek;
az első pillanat
az mindig megtagad.
Az első mozdulat
finom jelzés, hogy "megvéded" magad,
hogy békélő bőröd által határolt
gazdag, független tartományaid
őrző elve, hogy önálló marad,
ismeretlen követet nem fogad!
Tavaidban még a Félelem arca,
a nem értett Szeretet vak kudarca.
Igen, az első rezdülés -
az még védekezés.
Majd észrevétlenül
érintésem a szívedig hatol, -
valami ősrejtélyű változás
varázsa villan - ismerős a táj! -,
egy újabb pillanat:
folyamod mélyén földereng a Nap,
s fénylő fővárosodban
a Jóság Hullámhosszán
felsejlő impulzus lövel,
idegek és erek ösvényein
karodba áramol, -
s egyszer csak látom én,
hogy' indul el felém
egy fényív-mozdulat, -
s már hajlok rá kezedre,
amint értőn, s egyszerre
húgomul és anyásan,
asszonyul is leányként,
félő felismeréssel
csendben megsimogat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése