Földig hajolt érte az ág,
De hiába, elszállt a széllel,
Többé nem látta.
Visszahúzta folyton zizegő
Maradék sarja,
Tűrte némán,
Mint űz gúnyt vele az idő…
Egy reggel különös pompában
Levelei elhagyták mind,
Roppant az ág, s a jeges űrben
Álomba merült megbékélten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése