-részletek-
Fátylas éj hasal a háztetők kormos vörösére,
szélcsendjében lombvacogva áll a nyárfa-sor,
pergő levélsátrán holdvilág szitál,
távolabb vonat szalad az állomásra,
a peronhoz érve majd lassulón, elnyúlva zakatol.
Árnyékok fekszenek lépteim nyomába,
rebbenésnyi érintésed ül a vállamon...
...
Bárha tudnék kérni,
illó-szépen, lágyan, mint a fészket rakó gondolat,
ha loppal arcod fürkészem, kedved rossz-e,
s mit kezdtem, feledve úgy marad.
Könnyű-szépen,
mint a szél, ha alkonyatkor hullámot simít a rét didergő, zöld hajára,
s illatot repít a fák közé,
mint a mosoly ajkad szegletében,
dolgát akkor, úgy hiszem,
Isten is talán egy percre elfelejtené,
hogy füledbe súgja bogáncsos, koldus nevem.
Szólhatnék akkor,
hunyd le még szemed, ha nézlek, s álmodom,
hogy engem álmodsz, s fejed nyakamra hajtva vérem zúgásán alszol el,
s míg alszol, súghatnék valami fontosat.
Tudd, mire majd ébredsz,
csak ne mondd, hogy menned kell,
csak ne mondd, hogy nem szabad.
Elmúlássötétre vált az utcaköz,
egymásnak dobják titkaim a pőre házfalak,
éhes kutyaszemmel néznek utánam
a hajléktalan szívdobbanások,
nyirkos járdaszélen ül a vágy,
sóhajkabátját szorosra húzza,
én most hazamegyek
árvaságom kihűlt otthonmelegéhez,
s magammal viszem a csendet...
...
Nem tudod, világok épülnek, s bomlanak, ha
lélegzeted arcomra téved,
szimatolok utánad, mint a vad, ha vadat szagol,
pedig én jó akarok lenni,
hogy láss.
Tiszta tintakékre festeném eged, hol csillagod halad,
csak ne mondd, hogy menned kell,
csak ne mondd, hogy nem szabad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése