„Az almáskert volt mindenünk.
Így hát mindenünk elveszett?”
Király László
„Látod, most épp a csemetés-kertbe értünk,
gyermekkorom fakardos (fapados) vidéke ez;
olyan lepusztult, gizgazos, bokros a táj most, s
tán nem is korom, mi reánk itt csendben permetez…”
A dombon túlról kékes füstök lógnak arcunkba akkor,
amikor kettesben egyszer majd erre járunk; magyarázok,
mutatok körbe, hogy tudod, ez volt egykor mindenem
nekem, és most ez lett, amit itten még belőle látunk…
A múltba ingázni vissza, ó milyen régi, giccsbe dermedt
közhely ez, de hogyan mutathatnám meg másképp,
Mindenem, Neked, hogy ez volt a hely, ahol egykor
éltem, és ez az a hely, ami most már végképp elveszett…
Hiszem, újratanultam lenni, várni, élni, járni érted.
Újra az őszt, a telet, a tavaszt… Fáradtan, álmosan ülünk
egy bárban, teádat szürcsölöd éppen, én nézlek téged, majd
költő barátom versét súgom: „Már akármit tehetsz, megmaradsz!”
S akarom most, hogy ülj ide mellém, akarom, hogy nézz
ide, hogy figyelj rám, kérdezz! Kérdezz, és én mesélek
Neked. Mert létezik egy postafiók valahol, s benne, mint
egy levél, egy nyelv, s ezen a nyelven az élők közül egyedül
csak Te értesz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése