Már átszivárgott rajtam ötven év,
mégis úgy érzem legbelül, fiatal vagyok.
A szerelemnek köszönhetek minden fényt:
életet, tavaszt, verset, mit itt hagyok.
Ha eljön értem a kegyetlen pillanat,
lázas türelemmel ítélkeznek a fák.
Összeboruló lombok közt fekszem,
kitakarnak majd holdas éjszakák.
Látszani kezdek egészen - szeretetért
könyörgő árva, aki voltam, aki vagyok.
A szegények legkisebb fia - néhány könyv,
őszinte vers, mit itt hagyok.
Nyomomban csak a csönd növekszik,
énekeimbe összezárva élsz velem.
Együtt, egymás nélkül, kitaszítva -
semmivé oldódik a szerelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése