Tükröt állítok, életem, eléd:
Legyünk legalább ketten a világon.
Nézd arcomon az alkonyat hevét,
Nézzem szemedben hordozott halálom.
Szerettelek, s most visszatér a vágy.
Tudom, csak téged adatott szeretnem,
Tükörkép, tisztább, teljesebb világ:
Aki vagyok s akivé nem lehettem.
Egyre gyakrabban ülünk egyedül,
Mert akik voltak, gyatra társak voltak,
A gondolat szolgálni kényszerül,
S a legjobb lelkek lassan meghajoltak,
Mert senki sincs, ki gondoljon veled,
Mióta nagyra nőtt igéző árnyad,
S magadba néző bátor szellemed
Megértette, hogy átok az alázat.
„Kit nem szeretnek, naggyá nem lehet” –
Ím visszafordult bölcs ítéleted,
S hogy itt talállak ismét szembe vélem,
Tükör-voltodnak tündöklő jegyében,
Mindig szelíden és mindig szilárdan,
Halld vigaszom: a gyűlölet korában
Fel kell találnod búzafényű hangod,
És megtanulnod magadra maradnod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése