Mennyi közöny épül körénk! A távlat
a falon túl él, láthatatlanul.
Ablaka sincs a kiábrándulásnak:
a tekintet magára visszahull.
És azért sem mi vagyunk a felelősek,
hogy nincs különb erkölcsi menedék,
mint zárt falat mutatni az időnek,
ha jövő helyett hazugság a tét!
Kívülről közöny ez a hitetlenség,
de belül hiány, vesztés, fájdalom,
ami úgy tapogatja körül csendjét,
mint oltárt a sugár, ünnepnapon,
mert kívülről űzik a veszteségek
a fal mögé, ahol mindent sirat,
s mert csak az élő tudja, mi az élet,
csak ő emelhet rá védőfalat.
Oly furcsa, hogy a közöny arca menti
az emberben azt, ami emberi,
egy olyan világban, amit már semmi
nem tud magához visszamenteni!
Ahol a szó álarc, s az arc alatta
bárgyú korong, de mély árnyéka van,
sötétje az időt is fogva tartja:
a nyomor börtön, rabja hontalan.
Egy olyan világban, ahol a szellem,
hit, érzés, álom eladó lehet,
és számláit a lelkiismeretben
kiegyenlíthetik sötét egek,
hogy az égbolt súlyától megroppanjon,
vagy elsüllyedjen a látóhatár,
s ne legyen távlat, ami összetartson,
Isten, ami a körívébe zár.
Egy olyan világban már nincsen ember,
csak az embert hamisító vadak,
s ha nem vonítsz együtt nem-emberekkel,
rád épülnek maguktól a falak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése