Mondd, emlékszel-e hányszor hagytad cserben
magad, hogy kilépj abból, ami fáj?
A gyermek most is ott zokog a kertben,
és nem békül meg veled soha már.
A menekülés ismétlődött egyre.
Más ember él a letűnt képeken,
s arcod, ami szökéseid fedezte,
lassan önmagának is idegen.
Mintha maszk lenne tekinteted, bőröd,
mosolyod ránc, ami a maszkra hűl,
s a múlt vesztései a börtönőrök:
rab vagy, fájdalmatlanul, egyedül.
Kényszer rabja: menekítsd, amit menthetsz,
akkor is, ha a lelked ottmarad!
A kertben föl-fölzokog az a gyermek,
de nem magáért. Már téged sirat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése