A csavargó túl hét határon
és túl kilenc falu közönyén
fölemelt a porból egy botot,
és folytatta azzal az útját,
kerülve a gőgös városok,
és a büszke falvak lármáját.
A pusztába ért egy délután
az elszáradt, vézna társával.
Egy kőre ült, és megpihenve,
csodálkozva látta, hogy a bot
rügyezni kezd, újra éledni.
Zavarba jött, aztán megriadt.
a csodától, saját magától,
az új erő belső terhétől,
és az úttól, mely őt várja.
Ha visszatér oda, honnan jött,
a pusztai magányt cseréli
emberközi feszült magányra.
Ha kiszáradt fákat érint majd,
gyümölcsöző ágat hajtanak.
De csodáit is megtagadják,
szemfényvesztő, csaló lesz neve.
Ismétlődik újra a monda.
Magaslatban nem hisz a mélység,
A völgyektől távol van az ég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése