Uram!
Nézz le a magasból,
Csodáld ezt a tájat!
Hol üde szellő borzol
minden kis fűszálat.
Hol erdőszélen
rőt vad kóborol,
S az éjszakában
ősi csend honol.
Ahol ez a nép
hazára talált,
de mégsem tudja
biztos otthonát.
És lassan-lassan
elfelejt már sírni,
Rég nem könyörög,
csak próbálja kibírni
mindazt, mit hosszú
századokon át
cipel már,
mint öröklött rabigát,
Egyre tovább.
Nézd, Uram!
A folyóparti
zöld lombok alatt
egy percre megpihen
a gondolat –szünetet tart a pergő idő,
És nincs eszme –
sem hatalmi erő,
mely rád kötözné
kényszerzubbonyát...
És hajtana egyre-
egyre tovább.
Uram!
Mi megvívtunk
sok csatát!
És ontottunk vért,
amikor úgy kellett,
mert ez a föld
el nem veszhetett!
Nézz le ránk – úgy kérünk könyörögve,
hadd érezzük:
miénk lesz örökre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése