A járdán lehajtott fejjel surran a múlt,
huszonöt évet vesztegettünk el ide,
szabadságot akartunk hajdanán,
s most öregedve botorkálunk a semmibe,
elmehettem volna többször, régen,
de visszahozott anyám kérlelő tekintete,
itt ragadtam, s már itt is halok meg,
látnom kell: sokaknak nincsen semmije,
„Hunniában” nyomor vár reánk,
elvándorló ifjak hada viszi a reményt,
keletről nyugatra száll a sóhaj,
kevesen írnak itt új életregényt,
néhányan szisszennek csak,
ha lesújt egy-egy szókorbács ütés,
némán bandukol haza a szegény,
nem lesz itt már soha igaz(i) tüntetés!
oly’ szomorú erre a napi élet,
s bizonytalan a holnapok reggele,
felkelni muszáj, mert feljön a nap,
de, hogy merre induljak nem tudom,
csak megyek lehajtott fejjel a járdán,
a vörös betonkockákat számolom,
múltamat vonszolom csoszogva,
s az ellopott időnkért érzett
harmad-életnyi bánatom.
…
Eldobom mind, és tüstént itt hagyom,
ha nyílik még újra remény,
ha látom, hogy jobb, új idők jönnek,
s a szabadság lesz itt a fő erény!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése