Táncol a lángban az elmúlt éjszaka árnya.
Hull a levél, és hull tenyerembe a pernye.
Perdül már a világ esze vesztett bábeli táncra:
meglazulóban a csillagos ég hevederje.
Lásd, ez a szédült táj, ez a kénytelen izzó
éji világ ragadott pár percre magához.
Nincs, ami mozgat, irányít, ésszerű nincs szó,
nincs követendő fénypont: süllyed a fárosz.
Nincs a szememben könny, sem öröm, csak e minden
pillanatomban égő fájdalom éltet:
bánom már, hogy előző életeimben
elveszítettem az áldó, hűvös igéket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése