Choli Daróczi József: Mint a hó...

Szent István koronáján
a megdőlt kereszt.
„Tarka népedet szeresd...!”
Hogy hozzád hű lehessek,
magadtól el ne űzz,
mert a távolság megszülheti a bűnt.
Minden más szavam csak fikció,
hogyan lássam meg benned mi a jó?
ha szeretsz, szeretlek:
– Jézus az enyém –,
arcodarcomról csorog le a fény.
Magam vagyok, s te is,
félőn, remegőn:
bűnben született ember,
fekete, fehér.
Itt állok tisztabarnán,
Mária-Szentanya,
mindannyiunk Asszonya –,
fényességedben keresem meg magam.
Minden amit látsz rajtam,
Jézusi,
minden amit látsz rajtam,
ördögi.
De hozzád, hogy hű lehessek,
benned is ott az ok:
híved magadért,
jóságodért vagyok.

Nem lehetek más, sem jó,
sem rossz:
mint minden ember, élő,
élni akaró.
Szeress, s szeretlek!
Ne légy mostohám,
a gyermek tisztelve szereti anyját.
Az eredendő erény olyan, mint a hó,
ha lehullott, már bemocskolható.
Talpig félelemben
Mezsgyeföldekre kiszorulva,
talpig félelemben állok
házas hazátlanul.
Mellemben buldózer csikordulás;
anyám csontjait forgatja ki.
Templomaim szentséges sarkát tépi
a huszonegyedik század.
Harangos dalaimat kigúnyoló
hazában vagyok kigúnyolható.
Megbotló csillag kilépésem,
kifosztottságom elárvult
megalkuvó puszta test,
lelkem megkopasztott idegen;
eladó talpam alól a föld,
szentséges
szűk hazámban talajtalan honfoglaló.
Bizalmam csaló hatalmak tárgya,
testemben száz acél henyél,
ajtómon hazaszél sír nyikorgó
átkot.