Most írom meg a semmi lapjait.
Egyszer ez lesz a legigazabb versem:
a lap hófehérsége úgy vakít,
mint nagy telek a lelkiismeretben,
s ahogy az űrt fölszántják a sorok,
megtelik a szó a csend illatával,
ami összetartja a távlatot,
és pusztulást is végtelennel árnyal,
mert tökéletlen minden, ami van:
csak születni és elpusztulni képes,
s fényénél súlyosabb árnyéka van,
hogy magán túl mentse az ürességet.
Lehet égitest, lehet gondolat,
vagy a rét füveinek pengeéle,
bármi, mi a semmiből kiszakad,
hogy múló létezését végigélje,
számol a céltalanságával is.
Csak az értelem perel önmagáért,
nem hiszi el, hogy a léte hamis,
és tovább küzd egy értelmes világért,
míg egyszer csak a semmi lapjait
kezdi önmagából kiteregetni,
mintha rendre feladna valamit,
hogy végül ne maradjon, csak a semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése