Ha verset írok - - -,
arcodat szeretném kimondani.
Az ártatlan fényről énekelnék,
mert szemedben a csöndet is hallani.
Szavak fonákja, megtartó
létezés gyöngye hűl.
Nekünk már sírni nem szabad,
hajadban a csillag is elvegyül.
Az ég hosszan eltűnődik,
vérünkhöz a kő árnyéka ér.
Hegyek sötétlő súlya leng,
sziklák repedése a tél.
Mint a pengék élei,
úgy alakít minket a fájdalom.
Belénk sajdul a gyermek ökle,
szelíd lélegzeted már örökre vállalom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése