Itt vagyok: a lelkem seb.
Bús erdő: öledbe hajtom fejem.
Cirógass szellő-kezeddel, simogass
erdő-illatoddal.
Ím, a patak árja zúgva
lefelé halad.
A nap is lefelé zuhan,
de én csendesen felfelé megyek
a virágos erdőoldalon,
vad eprek között.
Egy vén fánál az időben megállok
és kérgébe bevésem búsan a nevem:
„Itt jártam... éltem... a földön.”
S a törzsébe egy véres szívet is karcolok,
mint ifjú szerelmesek,
és tovább haladok,
és megyek feljebb, mind feljebb
nem járt útakon,
egyre messzebb, messzebb,
míg a felhők tüzében egyszer csak
örökre elveszek.
