Kemény a tél most, mint az életem
Naponta érzem átfagyott keresztem
Reggelenként jeges markok szorítják szívem,
Vörös tűzkönnyek égetik szemem
S az ólmos ködfátyol mögül mintha
gúnyolódna egy hang:
- Bírod még?
Ha éjjel zörget az északi szél
(Már egész megszokott, mint ez a tél.)
Előre félek az álmoktól, a másnaptól,
Újrakezdeni megint, míg utol
nem ér egy fáradhatatlan, komor,
cinikus, baljós hang:
- Bírod még?
Újra és újra kezdem, mert muszáj
És szidom magam, amiért úgy fáj
De nem szólhatok róla, nagyon hosszú volna
Megértetni bárkivel azt, miért is szólna
hozzám - szerintem - egy ellenséges,
fekete árnyék-hang:
- Bírod még?
