Hónapokkal ezelőtt láttam először, amikor a szemetet vittem ki a konténerbe. Eleinte észre sem vettem, csak a motoszkálásra figyeltem fel. Azt hittem, egy macska. Még morgolódtam is, hogy majd szépen szétszedi a szemetet, én meg takaríthatok. De nem a szemét csalta oda. Még csak nem is az egyéb kidobott limlomok, holott lett volna mit találnia a konténerben. De őt nem érdekelte semmi. Ami őt vonzotta, sokkal erősebb, sokkal makacsabb kísértés volt.
A szemben lévő pékség ablakán kisurranó édes illatok csábították minden reggel. Pontban hatkor, amikor a pék kinyitotta az üzlete ajtaját, a kovászolt kenyér savanykás illata árasztotta el a sötétségbe burkolódzó sikátor minden szegletét. Ezzel egy időben, a hajnali derengéssel érkezik meg ő is. Ütött-kopott ruhájában, fázósan sápadt arcával és kifürkészhetetlen titkokat rejtő szemével bújik meg a konténerek mögött. Nem csinál semmit, csak ücsörög a városi mocsokkal telítődött aszfalton, hátát az idő koptatta falnak támasztva, lehunyt szemmel élvezve az illatok kavalkádját.
Amikor először meglátott, elfutott. Bárhogy igyekeztem a közelébe kerülni, mint riadt madár röppent kifelé, és nyelte el a reggeli forgatag. Csalódottan álltam ott, reménykedve, bízva, hogy csak képzeletem játéka volt, nem a képtelen és kegyetlen valóság. De másnap reggel újra ott gubbasztott a kukák mögött, az illatok nyújtotta képzeletének világába merülve. Próbáltam láthatatlan lenni. Láthatatlanságomban kifürkészni a tíz-tizenkét év körüli kisfiú megrendítő titkát, melyet szétnyűtt ruhái, sápadtul megnyúlt arca rejtett. De képtelen voltam a közelébe kerülni. Ismét kudarcként ért, amikor elnyelte az ébredező város.
Aztán ma reggelig nem is láttam. Kezdtem elfelejteni. A hajnali derengés zizegősre dermesztette a faleveleket és a papírszemetet a kuka körül. A szél pirosra csípte a kisfiú sápadt, beesett arcát, és ujjait, melyet koszlott pulóvere nem fedett. Tekintetünk találkozott, amikor zsákkal a kezemben kibotorkáltam a sikátorba. Riadtan felpattant, elhátrált a falig. Tanácstalansága, félelme kézzel fogható volt. Csapdába esett. Hogy mi tartotta benne, nem tudtam kitalálni. Simán elfuthatott volna, mégsem tette.
Hirtelen az idős pék tűnt fel az ajtóban, kezében egy láda ropogósra sült kiflivel, amelyet a küszöbre helyezett. Biztos voltam benne, hogy a gyereknek ez már sok lesz, és kereket old, de tévedtem. Továbbra is rémülettől bénultan állt a fal mellett, ijedt tekintetét felváltva járatva köztem, a pék és a halom kifli között. Az öreg néhány darab kiflit egy szalvétára helyezett, majd a láda előtt a betonra tette, és visszaosont a meghitt meleget rejtő üzletébe. A kisfiú vonásain lassan terült szét a felismerés, szeme kerekre nyílt, hidegtől pirosra csípett arcáról eltűnt a fáradt gyanakvás. Óvatosan ellökte magát a faltól, és a láda elé lépett, nagy ívben kikerülve engem, szeme sarkából figyelve, miként reagálok. Meg sem mozdultam. Nem mertem.
Leguggolt, beleszimatolt a levegőbe, megmarkolta a még meleg, szalvétába csomagolt ajándékát. Amikor felállt, maszatos arcán boldog mosoly ragyogott. Aztán sarkon fordult, és amilyen hirtelen jött, el is iszkolt a nyüzsgésbe. Néztem, ahogy elnyeli a forgatag. Visszafordultam a kivilágított üzlet felé. Tekintetem találkozott a pékségből kipislantó tulajéval. Barátságos kacsintással jelezte cinkosságunkat. Aztán hozzám lépett, egy halvány mosoly kíséretében a kezembe nyomott egy meleg, ropogósan friss kiflit, és visszaosont az üzletébe. Magamra maradtam a hűvös szélben. Borzongósan összefontam karjaimat magam előtt, és beleharaptam a kiflibe. Melegség áradt szét az ereimben. Elmosolyodtam. Milyen kevés is elég a boldogsághoz.
