Óvoda után elmentünk a játszótérre. Lányom nekiiramodott a homokozónak, és letelepedett a közepében. Nem sokan voltak rajtunk kívül, csak néhány anyuka hintáztatta csemetéjét, ügyet sem vetve ránk. Leültem lányom mellé, és segítettem kipakolni a táskát.
Előkerült minden, amire csak szükség lehetett. Kislapát, vödör, homokozó játékok. Játszottunk. Építettünk ezt, meg azt. Aztán a lányom halálos komolysággal kivett mindent a kezemből, és közölte, ma ő főz nekem vacsorát. Hát ez remek! - mondtam neki. Képzeletben hátra is dőltem a karosszékemben, és vártam a közös elhatározással kiötölt sülthusimat.
A lányom nagy elszántsággal dolgozott. Megfelelő mennyiségű homokot lapátolt a kis műanyag edénybe, lapítgatta, simítgatta, megszemlélte, majd még egy kicsit igazított rajta, végül az egész művet a kezembe nyomta.
Felemeltem, szigorú tekintettel megvizsgáltam, kicsit meg is szagoltam, hogy a gyerek lássa, komolyan veszem a dolgom, végül úgy tettem, mintha megkóstolnám. Lányom türelmesen várta ízlik-e. Csettintettem a nyelvemmel, ahogy illik. Minden lehetséges módon jeleztem, mennyire oda vagyok a főztjétől és tekintetében láttam, pontosan erre számított. Büszkén kihúzta magát. Én meg gondoltam, nem leszek mohó, és megkínálom. A lányom kerekre nyílt szemmel meredt rám, majd összeráncolta apró szemöldökét, lassan megrázta a fejét, és komoly hangon közölte:
- De apa, én nem eszek homokot!
