2013. február 11., hétfő

Alex Quien: Hajnali művész


 Időette kabátjában kuporgott a padon a hajnali derengésben. A levegő csípte, a szél karcolta az arcát, melyet bozontos, őszszínben játszó szakállával igyekezett melegen tartani. Vaskos kabátja alatt csupa luk ruhája egy hajdani szebb életről mesélt. A reggeli napsugarak vonzották a park zsúfoltabb részére, ahol szemet szúrhatott mindenkinek. Mégsem szúrt. A nap legnagyobb részében azonban még ennél is láthatatlanabb volt. Kísértetként rótta a város néptelen utcáit, hogy mások szemetei között kotorászva kincseket leljen. Majd csak jó lesz még valamire – mosolygott rá, egy-egy kidobott kacatra, aztán gyorsan, mintha csak tiltott dolgot művelne, elrejtette kabátja ezer zsebének egyikébe. Az évek során rengeteg holmit szedett össze. Mások emlékeinek eleven tárházává vált. Kidobott, megfakult fényképeket, félbeszakadt történeteket magában rejtő könyveket, régmúltból üzenő képeslapokat rejtettek a titkos zsebek. Amit kezei közé kaparintott, többé nem adta ki onnan. Aztán az éjszaka hidegét kiolvasztó hajnali napsugarak fényében elengedhetetlen füzeteivel, könyveivel megjelent a parkban.
Az emberek észrevétlenül mentek el mellette. Alig volt néhány közülük, akik felfigyeltek az öregre, amint reggelente a padon ücsörgött. De ő látszólag nem törődött a körülötte zajló világgal. Nem könyörgött alamizsnáért, nem kért segítséget. Nem ivott papírzacskóba rejtett olcsó lőrét, nem szívott félbetört, kukából kihalászott cigarettacsikket. Csak egy dolgot tett. Ült a hajnali napsugárral megvilágított padon és olvasott, firkált, motyogott.
Olykor, ha az időjárás nem engedte, hogy hódoljon ennek a szenvedélyének, a közeli buszmegálló várójában kuporgott. Kabátjába burkolva bújt meg a sarokban, kezében nélkülözhetetlen, szamárfülessé gyűrt lapokkal. Olvasott, vagy csonka ceruzájával tüsténkedett a papírokon. Ha valaki észrevette, ügyetlenül, de barátságosan rámosolygott, és folytatta tevékenységét.
Sokáig nem tudtam, mit is firkál a papírokra. Sokáig elképzelni sem tudtam, hogy az utcán bármi más is létezhet a reménytelenségen kívül is. Aztán a délutáni forgatagban megláttam az öreget, amint egy turistáktól nyüzsgő téren gyűrött papírokra firkált képeit árulva kereste meg mindennapi betevőjét. Képein a hajnalban munkába igyekvő emberek, rég volt életekről mesélő képeslaptöredékek, könyvekből vett illusztrációk elevenedtek meg. A képekről számomra is ismerős alakok, pillanatok köszöntek vissza. Hajnali jelenetek, életképek, sorsok. Aztán az öreg egy összegyűrt lapot nyom a kezembe, mosolyogva jelezi, tegyem csak el nyugodtan. Némi aprót halászok ki a zsebemből, a tenyerébe teszem, rámosolygok, és a papírlappal a kezemben odébb ballagok. Mielőtt a kukába hajítanám a koszos lapot, rápillantok. A képen felfedeztem magamat és a fiamat, amint az iskolába igyekezve elballagunk egy hajnali napfényben fürdő pad mellett, ahol egy öregember furcsa hóbortjának hódolt.