Mindig a kerteket szerettem,
a békés kis oltókéseket,
a bokrokat, vetéseket,
hol nyúl se fél, madár se retten.
De forrt a kor, akár a katlan
vad haragban. S már kora reggel
élesre töltött fegyverekkel
kellett figyelni szakadatlan.
Tilos volt domb füvére dűlni;
annyit jelentett énekelni,
mint nehéz páncélban repülni,
s vérben-vasakban megveretten,
dalolva kellett menetelni…
Pedig a kerteket szerettem.
