Ködöt legel a szél a Badacsonyról,
s a hold kampója
Isten kezében ragyog.
Az ember ilyenkor nem a holnapra gondol,
bár karistolják szívét
a csillagok.
Foltos juhod voltam én, Uram,
bár jobban tetszett volna lennem
fehérnek.
Magasztal Téged mégis szomorúan
meghimbált csengőm,
ha már nem karének!
Csengőt raktak rám, s ez is fehérség.
Kedvedre vagyok, néha azt gondolom.
Híred vigyázom, hisz Te a mindenség
fölött pásztorkodsz,
nemcsak a Badacsonyon.
Szavam bezártad, völgyön túl nem hat,
pedig hogy ráznék
világnagy harangot.
Maholnap a kiscsengő is
elhallgat.
De mi benne hallgat,
az is a Te mennydörgő hangod.
