A föld beissza halkan a telet,
lusta tócsák közt menetelek,
egy hóvirág keresi helyét,
s tán lábnyomunkban dugja ki fejét,
olyan lesz, mint múló üzenet.
Hogy ott jártunk akkor a havon,
február végi alkonyon, s az égre
sóhajtottunk egy nagyot,
de jó, hogy vagy,
de jó, hogy vagyok.
Közben vártak az üres hajnalok.
Visszaestem a földre s már
lent maradok.
Írni nem merem, sírni nem fogok,
s mint gyógyíthatatlan beteg,
visszaadom a gyógyszeres üveget
és kikövetelem végemet.
Kerüljenek a doktorok,
kíméljenek meg a kezek,
ne műtsenek rám szárnyakat,
ne is biztassanak,
zuhanni fáj...
csak két nap míg repülhetek.
