Olvastam, írták: a vers halott.
Ezt nem hiszem el, nem lehet!
Nálam itt jár minden este,
talán csak mélyen elaludt.
Ott lapul kint a fák alatt,
zörgő-levélágyban,
de felébred majd a tavasznak
rügyfakasztójában.
Hontalan, tekergő kín-hidegben,
mint kit dobálnak oktondi szelek,
megveti őt a világ népe,
most a szemükre rímelek.
A rohanás egyszer tilosba ér,
a versből hullik a homlokodra,
volt ifjúságod üres szeszély,
és ennyit vihetsz a nyugalomra.
Kiszáradt a fiatalság kútja,
csak eső verheti mélyét,
és sárral fröcsköli iszaposra
a betongyűrűd szélét.
