Elég egy szó, egy mozdulat, egy tekintet,
hogy szerelemmé érődjék bennem:
elmondhatatlan verssé.
Micsoda szél az, mit a halk lehelet
zudit arcomba! Micsoda vihar
zudul erdeimben!
Hajlongnak fáim s magasba röppennek
álomból riadt madaraim.
Sziv, hogy birod el e fákat!
s hogy birod el könnyed lépteit a lánynak,
ki megbontott hajjal jár-kél erdeidben,
benned jár és dalol.
E dal suttog most számban, sápadt
visszhang! s félszeg fájdalmam
csak pernyéje e tüznek,
mely lassan kihuny, s tán végső lobbanása
e néhány szó: néhány keserü gyümölcs.
Lányka, ha elmégy,
kötényedben vidd magaddal őket.
